Az Oscar-díjas Anne Hathaway egy washingtoni hírlapíró szerepében jelenik meg, aki önhibáján kívül a szereplőjévé válik egy ügynek, melyről épp cikket készült közölni; pedig eleinte úgy tűnt, csak egy szívességet tesz az apjának (Oscar-várományos Willem Dafoe) azzal, hogy segít véghez vinni egy küldetést. A szintén Oscar-jelölt Dee Rees rendezésében, Ben Affleck főszereplésével készült film Joan Didion azonos című regényének adaptációja.

Penny kezd Thomasnak esni, amikor meglátja, hogy kedves fickó, aki új alkalmazást akar létrehozni, és mindkettő megpróbálja megszerezni a díjat. A végén Thomas mindkét nőt becsapja, hogy pénzt adjon neki az alkalmazásáért, és kiderül, hogy Medusa nevű hírhedt művész unokája.

Thomas valamikor később újra találkozik a hölgyekkel, és azt javasolja, hogy váljanak csapattá, és együtt alkotjanak egy erősebb csoportot.

A Hustle váratlanul tökéletes vígjáték-duót mutat be Anne Hathaway és Rebel Wilson számára. Noha ez természetesen nem olyan duó, amelyet a legtöbb ember várhatóan működne, a képernyőn megjelenő két színésznő közötti kémia tökéletes komikus formulaként érzi magát, miközben a kettő könnyedén képes visszatartani a beszélt és a nem verbális vicceket is. . Hihetetlenül hálás vagyok, hogy Hathaway és Wilson ilyen jól tudtak együtt dolgozni, mert különben a film elviselhetetlen lett volna.

A zűrzavar minden bizonnyal erőteljesen elindult, számos vidám hijinkkel és ügyesen írt jelenetekkel, amelyek kényszerítő módon bemutatták két főszereplőnket. A The Hustle első 30 vagy 40 perce valójában pontosan azt hozta, amire a film marketing ígért: Hathaway és Wilson új, vidám módszereket mutatott be, amelyekkel pénzt csalhatott a komikusan elmosódott férfiaktól. A pótkocsiban ígért mindent szórakoztató módon jelenítették meg a képernyőn, de körülbelül fél óra múlva a dolgok szétesni kezdtek.

Annak megkísérlése érdekében, hogy a film kissé konfliktust és mélységet teremtsen, félúton egy vadonatúj cselekményt vezettek be, amikor a két főszereplő fogadott, hogy lássa, ki lesz az első, aki egy adott személyt csal. Sajnos, bár ennek minden bizonnyal volt némi lehetősége, a film többi részének mélyebb mélysége nem volt egy 20 perces Drake & Josh epizódban. A második fél hangja nem volt egyértelmű, az indokolatlan romantikus jelenetekről az apátikus komédia jelenetekre ugrott, és az empátia és az apátia hihető módon nem sikerült egyensúlyba hozni. Míg a film második fele még mindig vidám volt, a cselekmény egyáltalán nem fejlesztette ki a két karaktert (néhány sajtos k klipek mellett), a film végét pedig fantasztikusan elégedetlen maradt.

A film másik komoly problémája Anne Hathaway, Josephine karakterének köszönhető. Míg Rebel Wilson, Penny karakter minden bizonnyal hihető karakter volt, egyértelmű motivációval rendelkezett az elejétől a végéig, Josephine nem volt. Úgy tűnt, hogy Josephine-nek nincs egyértelmű, egyedi motivációja, ami sokkal nehezebbé tette a karakter követését. Noha valószínű, hogy ez az írók szándékos játék volt, mivel a szereplőjében érthető, hogy félrevezeti az embereket, és soha ne mutassa meg valódi szándékait, a játékot nem igazán játszották. A kezdetektől a végéig Josephine csak egy rosszul megírt karakternek érezte magát, egyértelmű célok és hiányosságok nélkül, a film második felében tett döntései véletlenszerűnek és idegennek tűntek.

Sajnos, a film második felében bekövetkezett súlyos telekproblémák ellenére, a Hustle még mindig képes szórakoztató komédiaként fellépni. Rebel Wilsonnak és Anne Hathawaynek elejétől a végéig sikerült nevetéssel ordítania a közönséget, különféle okos viccekkel és mutatványokkal, amelyeket a két színésznő becsapott az előadásokba. Noha ez az MGM film még mindig elkerüli a nagy vígjátékot, ez legalábbis szórakoztató. Mindaddig, amíg úgy gondolkodsz, hogy a filmbe úgy gondolsz, hogy ez nem más, mint tudatlan szórakozás, még mindig szórakoztató kirándulást kell tartania a színházba.